Nancy Smith

Teljes név: Nancy Smith
Születési hely, idő: Anglia 1989.02.13.
Kor: 24
Faj: Boszorkány
Szakértelmek: Gyerekcsőszködés, takarítás, házimunka (ha nem félted a konyhád), sminkelés, pedikűrözés, masszázs. Sokak szerint pszichológusnak kellett volna mennem, de mivel a tanulmányaim soha nem voltak jók, így már az első után lemondtam az orvostudományról.



Külső: Nő vagyok. Ez szerintem sokat elárul a külsőmről. Nem vagyok egy modell alkat, de testem arányos, kecses. Épp ott gömbölyödök ahol kell, és mivel nem vagyok egy sportos egyén, van egy kis úszógumim.
Hajam hosszú, sötétbarna. Szemem szintén ebben a színben játszik, bár néha szereti váltogatni a barna majdnem össze árnyalatait. Nem, nemcsak a fényviszonyok hatására, hanem hangulatom is rásegít néha. Azt vettem észre, ha dühös vagyok, akkor egészen besötétedik, szinte már fekete.
Ruhában a kényelmes dolgokat szeretem. A farmerét vagyok oda a legjobban. Nem szeretem a nőies cuccokat, bár ha olyan kedvem van, csak azt veszek fel. Kicsit furcsa a személyiségem. De erről pár sorral lejjebb olvashattok.
Érdekességek: Nem, semmi ilyesmi. Nem szeretem a piercingeket. Sok balesetem volt, de nincs látható jele.


Jellem: Sokszínű ember vagyok. Mondjuk inkább úgy, hogy hangulatomhoz igazodok. Ha ahhoz van kedvem, akkor jó kedvű, fecsegős vagyok, ha nincs, akkor bezárkózok a szobámba és csak ülök a gép előtt. Alapjáraton kedves vagyok, de elég sokszor veszem észre magamon, hogy önző disznóként viselkedem. Próbálom leszoktatni magam erről, próbálok mindig jót cselekedni. Van, amikor sikerül...
Utálom, ha parancsolgatnak, ha hülyének néznek, ha okoskodnak. Néha tényleg nem alaptalanok ezek, hiszen én is szeretek okosakat mondani, olykor elkalandozok, nem figyelek a részletekre és ostobaságokat csinálok.
Azt sem szeretem, ha kihasználnak, hazudnak, és mikor rájövök a dologra, még van képük újra a szemembe hazudni.
Nem vagyok valami jó ember ismerő, ezért sokszor ejtettek pofára. Azt mondják túl jó a szívem, amit szintén sokszor kihasználtak. Most már én is kezdek erre rájönni. Elkezdtem megtanulni nemet mondani. Még nem megy tökéletesen, de haladok.
Magamnak való személyiség vagyok, nem szeretem a tömeget, egyszerűen rosszul leszek sok idegen között. Paranoia vagy mi a neve, mert mindig úgy érzem, mintha engem figyelnének, rólam beszélnének. Általában, ha egyedül megyek az utccára, kapucni a fejemen, fülembe bömböltetem a zenét, és képzeletben teljesen máshol járok. Ha valaki, egy ismerős velem tart, akkor meg céltudatosan haladok előre. Nem vagyok nagy társasági lény. Szeretek beszélgetni, de leginkább akkor érzem magam a legbiztonságosabban, ha nem nekem kell vezetni a beszélgetést. Én elhallgatom az embereket, de nekem ne kelljen sokat beszélni. Magamról meg csak akkor dumálok, ha éppen az interneten keresztül megismert személyekkel tartok traccspartit. Bár, mikor iszok, akkor elég sűrűn pörög a nyelvem. minden ostobaságot elmondok, akkor valamiért túl őszinte is vagyok. Na, ezért szoktam csak nagy ritkán inni.
Nem szeretem az erőszakot. Mindig elképzelem, hogy milyen harcias kis boszi lennék, mikor látom a filmekben azt a sok lányt, ahogy kardokkal, fegyverekkel nyomják a szaltókat. De végül rájövök, ha egy fegyvert nyomnának a fejemhez, ott helyben elájulnék. Félénk vagyok, nagyon. Ezen belül bogár fóbiám van, de ebbe ne menjünk bele.
Ezen kívül még egy egész regényt írhatnék magamról, de nem akarok senkit se untatni. A többi majd a játéktéren kiderül.
Hobbi: Sok dolgot szeretek csinálni, de leginkább az írásért vagyok oda. Mindig is ki akartam adni egy könyvet, de soha nem fejezem be azt, amit elkezdek.
Életcélok: csak szeretnék élni. Külön célom nincs az életben. Lusta egy perszóna vagyok, aki azt hiszi, minden a segge alá lesz tolva, amíg csak él.



Mióta megszülettem, egyszer hallottam ezt a mesét, de tudom, hogy soha nem fogom elfelejteni. Édesanyám felmenői közt volt egy magas rangú család. Pontosabban grófi család. Régen volt, pontosan én sem tudom mikor, de tisztelték őket, szerették, félték. Jó nevű, híres család volt, ezért sem engedhettek meg a családjukban semmi kihágást. Fiúk, az én ük ük (+-pár) nagyapám, beleszeretett az egyik cseléd lányba, és szembe szállt szüleivel, hogy márpedig elveszi a nőt. De akkor még nem tudta a lány legnagyobb titkát. A szülők kitagadták az ifjút, sehogy sem tudták lebeszélni.
Ezek után a fiú boldog volt új hitvesével, még ha nélkülöznie is kellett, hiszen magas rangú családból hirtelen szegyén lett.
Azt mondják, a lány el volt átkozva. Senki sem tudta, hogy mi okból, vagy miféle átkot bocsájtottak rá. Talán nem is igaz, de lehet némi igazságalapja.

Angliában éltem, már mióta az eszemet tudom. Nem voltunk gazdagok, de nem is szegények. Egy két szobás házban laktunk öten, én mégis mindig úgy éreztem, hogy ez normális. Két bátyám van, mindkettő mára már egy nagyképű idióta lett, de én ennek ellenére szeretem őket. Emlékszem mikor még mindhárman gyerekek voltunk, mennyit játszottunk a házunk közelében elnyúló réten, és a vele szemben álló temetőben. Most sokaknak biztosan a hideg futkos hátán, de hidd el, nem olyan félelmetes az a hely. Csend, nyugalom, és virágok sokaságának az illata lengi be. Olykor még jó bújócskahely is.
Úgy hat vagy hét éves koromban változott meg a véleményem mindenről, ami körülöttem van.
Balesetem volt. Az óvodába menet, a bátyáimmal, át kellett mennünk egy útkereszteződésen, ahol én kitéptem magam a bátyám kezéből és kiszaladtam az útra, ott pedig elütött egy autó. Szerencsére megúsztam pár horzsolással és agyrázkódással. De mintha ez be is kapcsolt volna nálam valamit, ami eddig is jelen volt, de azóta erősebb lett.
Onnantól kezdve féltem a sötétben, féltem a temetőben, féltem a napfényben úszó utcán. Láttam dolgokat, amiket más nem. Szomorú voltam, mikor mindenki boldog volt, nevettem, mikor mindenki sírt. Más lettem.
Persze eleinte megijedtem, segítséget akartam kérni, de nem kaptam senkitől. Anyáék mindig csak azt mondták, hogy képzelődöm, hogy csak az ostoba filmektől látok dolgokat.
Én is ebbe a hitbe ringattam magam nagyon sokáig, mégis minden este, félelemtől reszketve aludtam el, árva a napfényt, ami megvilágítja a bátyáimmal közös szobánkat. A fejemre húzott takaró alatt próbáltam megnyugtatni magam, kizárni azokat a zajokat melyek teljesen abnormálisnak hatottak a sötétben. Léptek, kopogások, beszélgetések.
Aztán egy időre mindez eltűnt, mikor beírattak minket egy bentlakásos iskolába. Új arcokkal ismerkedtem meg, elkezdtem tanulni, barátkozni, szórakozni. Így is voltak pillanatok, mikor láttam sötét árnyakat elhúzni a tömegben, vagy óra közben hirtelen felbukkanó alakok végigmasíroztak az osztályteremben. Ezen kívül, mást is észre vettem. Ha egy tiszta felület előtt állt egy személy, láttam körülötte fényt, ami eleinte mindig fehér színű volt, csak aztán kezdett más színt ölteni. Láttam narancssárgát, pirosat, feketét, zöldet. Kezdtem mindehhez hozzászokni az évek folyamán, és lassan kizártam, nem foglalkoztam vele. Már nem féltem annyira.

úgy tizenhárom éves lehettem, mikor anyáékkal elmentem egy tópartra egy kisebb összejövetelre. Nem mondanám bulinak, hiszen csak az idősebb korosztály beszélgetett, iszogatott. Volt ott egy részeg fószer, aki látszólag egymagában beszélt, nem messze tőlünk.
Mindenki rajta nevetett, hogy csak dumál magában, még anya és apa is. Nem bírtam nézni, hiszen én láttam kivel beszél. Ott ült mellette egy férfi, tisztán láttam, beszélt vele, de a többiek nem. Már akkor gyűlöltem, ha kigúnyolnak valakit, ezért felálltam és azt mondtam, én látom kivel beszélget. Persze meg volt ennek a hatása. Egy pillanatra mindenki csendbe maradt, aztán kitört a röhögés. Senki nem hitt nekem.
Ez után, anya elmondta nekem, hogy ő is látta, hisz nekem, de tudnom kell mikor legyek  néma. Nem jó, ha mindenki tud erről a képességemről.
Azon az estén mondta el nekem a felmenőink történetét is. Mesélt az ő képességéről is, és elmondta, hogy boszorkányok vagyunk.
Onnantól kezdve, belemerültem az okkult tudomány rejtelmeibe. Persze a boszorkányságról mai napig is igen keveset tudok, hiszen csak a neten olvastam pár információt, kipróbáltam pár szertartást, ennyi. Sosem vetettem bele mélyebben magam.
Ám ez is megnyitott előttem egy újabb kaput. Talán az, hogy ezekkel a szertartásokkal próbálgattam az erőmet, fejlődtem, számomra igenis rossz felé.
Álmok gyötörtek. Olyan álmok, amik aztán meg is valósultak.
Emlékszem, hogy az osztálytársam, egyben legjobb barátnőm, tátott szájjal nézett rám, mikor egy előre megálmodott napot elmeséltem neki, és az úgy is lett. Minden szó szerint. Ez volt az egyetlen alkalom, mikor egy teljes napot álmodtam meg előre. Ezek után csak apróbb jelenetek jelentek meg, amik úgy is történtek.
Sokkolt, mikor a papám halálát álmodtam meg először. Nem tudtam szólni a szüleimnek, hiszen akkor még nem olt mobilom, és a kollégium telefonjait nem használhattuk csak úgy. Egész éjjel nem aludtam semmit, reszkettem, féltem és nagyon ideges voltam, hiszen láttam meghalni a papámat álmomban. Reménykedtem, imádkoztam egész éjjel, hogy ez csak egy szimpla álom legyen, de másnap délután jött a telefon, és én utazhattam haza a temetésre.
Ezek után rettegtem ágyba bújni, aludni, hiszen féltem, hogy mit fogok újra megálmodni. Mikor először elnyomott az álom a papám temetése után, ő meglátogatott engem, és elmondta, hogy jó helyen van, várni fog ott rám.
Megkönnyebbültem, és boldog voltam, hogy legalább az álmomban el tudtam tőle búcsúzni.
Egy hétre rá, éppen hétvége volt, otthon voltam. Újabb szörnyű álmom volt, most a papám testvérét láttam holtan az ágyában feküdni, ahogy próbálják felébreszteni. Amint felriadtam, rohantam szólni anyának, hogy baj, van, hogy újra álmodtam, de nem tudtam befejezni, mert jött a telefon...

Életem ezután nem lett nyugodtabb. Gimnáziumba mentem, szintén bentlakásos volt. Éltem az életem a többi diákkal, barátokat szereztem, de már nem voltam olyan társasági lény, mint régebben. Akkor már az írás vonta el minden figyelmem. Úgy gondoltam, ha nem is beszélhetek senkinek ezekről a dolgokról, hát leírom. Kisebb regényekbe kezdtem bele, amik nagyon tetszettek sokaknak, de mindezt csupán a képzeletem szüleményeinek vették. Fogalmuk sem volt arról, hogy ez tényleg megtörtént velem.

Tizenhat éves koromban pedig egy nagyon furcsa dolog történt, amit még a mai napig sem tudok megmagyarázni.
Álmomban egy temetőben jártam. Sötét volt, a köd csupán pár centivel a föld felett úszott, homályba fedve így az egész helyet. Egy fal mellett álltam, sötét volt, minden csendes, csak a falon álló, hatalmas óra ketyegését hallottam.
Mikor felnéztem az órára, az azonnal éjfélt ütött, és hirtelen elkiáltottam magam: "Nem vagyok halott!"
Azonnal felkeltem, ezzel együtt a szobatársaimat is felébresztettem. Aggodalmaskodtak, azonnal odajöttek hozzám, hogy megkérdezzék mi a baj, miért kiabáltam, de néma maradtam, hiszen a telefonom kijelzőjén pontosan éjfél volt.
Nem értettem, hogy mi ez az egész, nem tudtam, hogy miért van ez, hiszen eddig nem történt meg velem ilyesmi.
Másnap az iskolában, a padom előtt ott állt egy lány. A haja szőke, arca kedves, szinte már angyali volt, és éppen rám mosolygott, majd eltűnt.
Azon a napon többet nem is láttam, de éjjel újra azt álmodtam. Ott voltam a temetőben és mikor éjfél lett kiabáltam.
Nem akartam a szobatársaimat minden éjjel felébreszteni, ezért betegséget színlelve hazamentem, ahol ugyan úgy folytatódtak az álmok, és a lányt is többször láttam.
Másfél hét szenvedés után, a temetőben voltam. Minden ugyan olyan volt, mint eddig is. Vártam, hogy éjfélt üssön az óra, hogy végre kiszabaduljak ebből az álomból. Ám amikor eljött az idő, nem tudtam kiáltani. Nem volt hangom. valaki rám parancsolt, hogy kiabáljak, de akkor sem tudtam. Egy hang parancsolt többször és többször, de nem tudtam kiabálni. Mígnem megjelent mellettem az a lány, akit sokszor láttam az elmúlt napokban. Megfogta a vállam, és egyszerűen felébredtem, immár kiabálás nélkül.
Többet nem jártam a temetőben, nem kiabáltam, visszatérhettem a régi életemhez, amit aztán a szüleim romboltak össze azzal, hogy elköltözünk, méghozzá Amerikába.
Tizennyolc éves voltam, a tanulmányaimat be sem fejeztem, de nekünk költöznünk kellet, méghozzá azonnal. Valami munka miatt vagy mit tudom én. Nem volt sok választásom velük mentem.
Ott éltem tovább az életem. Suliba már nem jártam, félbe hagytam az iskolát, ehelyett munkát kerestem. Sok munkahelyen megfordultam, ahol nem sokáig maradtam meg. Szeretem a változást, és nem szeretem azokat a lelkeket, akik állandóan körülöttem legyeskednek.

Most pedig itt vagyok nincstelenül, pénzem alig, egy bőröndben van minden szükséges holmim és Washintonba utazom, hogy megtaláljam a grófi család többi leszármazottját, hiszen meghívtak. Anyám keresett rá a neten a családfájára és rátalált a rég elveszett rokonokra, akik szívesen látnának engem puccos kis házukban.
Mondtam már, hogy szeretem, mikor a seggem alá tolnak mindent? Hát ott ezt is kapom majd.

Védőszellem/Totem: Nyúl
Elemek: Föld (aspektus még nincs)
Tükör világ: A temető az álmomból. Sötét, ködös, nem látni hol van vége, hiszen mindent elfed a sötétség és a köd. Egyetlen fal nyúlik magasra, minek teteje szintén nem látható. Vörös téglából épült, és egy hatalmas órát tart.
Ugyan úgy nézek ki külsőleg, a ruháim viszont könnyed, szellős anyagból készült fehér rövidnadrág, fekete trikóval és egy tornacipővel.  
Mágikus szakértelmek: Halott látás - képes vagyok látni a holtakat, talán még beszélni is is velük, de eddig nem próbáltam.
Jövőbe látás - Álmok formájában látom meg néha a jövőt, de nem tudom irányítani nem tudatosan történik.
Asztrális látás - Elméletben képes vagyok látni az asztrál síkot, gyakorlatilag azt se tudom mi az.

Nagyon tetszetős előtörténet! A mágia lapot azért legközelebb vedd komolyan kérlek . Elfogadva!

Mindjárt komolyan veszlek én egy ütővel!!!!